Családja eredete

Csák Máté nevében a Csák elem nem olyan vezetéknév, mint amilyen a mai kor emberénél megszokott. Ennélfogva ő magát soha nem is hívta Csák Máténak. (S ha már neveknél tartunk, azt is előre kell bocsátanunk, hogy egyetlen neve – a Máté – nem Máténak hangzott saját és kortársai ajkán. Több adatunk van arra, hogy a latin oklevelekben Matthaeus alakban előforduló nevet Mátyusnak mondták a 13-14. században.) A Csák elnevezés nemzetségnév volt. A 13. század elejétől kezdve a nagy hatalmú, magukat a messze múltba vesző ősöktől származtató előkelők (s nyomukban a kevésbé előkelő urak is) megjelölték azt a nemzetséget (genust), atyafiságot, amelyből eredtek. Máté családja Csák nembelinek vallotta magát. S mivel a család egyike volt a 13. századi Magyarország leghatalmasabb családjainak, így a dicső múlt nem veszett el nyomtalanul a szájhagyomány írástalanságában, hanem krónikások örökítették meg az írás erejével annak eredetét. A 13. század 70-es éveinek elején Ákos mester, V. István korának krónikása ekként írta meg annak az atyafiságnak a kezdeteit, amelynek Máté is tagja volt. Árpád, a honfoglaló vezér után „Szabolcs a második kapitány, ahonnan a Csák nemzetség származik, állítólag azon a mezőn és helyen szállt meg, ahol most Csákvára hever elhagyottan. Ezt a várat ugyanis Szabolcs kapitány építette, halálát követően azután Csák megparancsolta, hogy rokonai és családja saját nevéről nevezzék azt, ezt megelőzően pedig Szabolcsnak hívták.” Alig egy évtizeddel később az Ákos mester által írt krónikát kivonatoló Kézai Simon így foglalta össze a Csák nem legrégebbi történetét: „A második hadsereg kapitányát Szabolcsnak nevezték, aki azon a helyen ütött tábort, ahol most Csákvára fekszik elhagyottan. Ettől a Szabolcstól ered a Csák nemzetség.” A 13. század végén tehát a Csák genust egyenesen a honfoglalás koráig vezették vissza a – nyilván a nemzetség szájhagyománya alapján dolgozó – krónikások. Azt, hogy a Csák nemzetség valóban Csáktól ered, nem csupán a nemzetség elnevezése mutatja, hanem az is, hogy a genus 13-14. századi tagjai között nem kevesebb mint kilenc Csák nevű személy található, ezzel szemben Szabolcs nevet viselő egy sem. Ez nagymértékben valószínűsíti, hogy a nemzetség őse, egyben névadója Csák volt. Hogy e Csák mikor élhetett, arra vonatkozóan az Ákos mesternél és Kézainál két-három nemzedékkel korábban, 1210 táján gestát író Anonymus szolgáltat becses adalékot. Ez egyfelől maga is továbbadja azt az információt, hogy a Csák nemzetség Szabolcstól származott, akinek Előd volt az apja. (Mivel Előd neve Ákos mesternél Árpád nagyapjaként az Árpádok családfáján fordul elő, kézenfekvőnek látszott a Csákokat szoros rokoni kapcsolatba hozni az Árpádokkal.) Másfelől a névtelen jegyző regényes honfoglalás-történetében elmondja, hogy Árpád vezér a Kárpát-medence birtokbavételekor Elődnek, Szabolcs apjának adta az utóbb Vértes nevet nyert erdőt, amelynek a csúcsára a Fertő tó mellett Szabolcs unokája, Csák hosszú idő múltán várat épített.

Anonymus leírása több szempontból tanulságos. Mindenekelőtt a mai olvasó számára támadt zavart segít eloszlatni, ha elmondjuk: a Fertő tó Anonymusnál nem a ma Magyarország és Ausztria határán fekvő Fertő nevű (és németül Neusiedler See nevet viselő) tavat jelöli, hanem a Velencei-tavat. A földrajzi elhelyezéssel tehát semmi probléma nincs. A Vértestől nem messze valóban ott a régiségben Fertőnek mondott Velencei-tó. Nincs probléma a Vértessel sem. Amint a következőkből kiderül, a Csák nem bölcsője valóban a Vértesben ringott. Anonymus, aki 60-75 évvel közelebb volt még az eseményekhez, mint Ákos mester vagy Kézai Simon, bizonyára helyesen tüntette fel a rokonsági viszonyt Szabolcs és Csák között: nagyapa és unoka voltak. Ha elfogadjuk, hogy Szabolcs Árpád kortársaként a 9-10. század fordulójának történeti szereplője, akkor Csák, az unokája Géza fejedelem, esetleg Szent István király kortársa volt. Ugyanakkor egyelőre feloldhatatlan ellentmondás, hogy ha a nemzetség emlékezete megállt e 10. század végi Csáknál, s belőle kiesett Csák nagyapjának, Szabolcsnak a neve (legalábbis a Csák nemzetség 13-14. századi tagjainál a Szabolcs név hiányából következően), akkor honnan „emlékezhetett” rá Anonymus. További probléma az Anonymus által említett vár, amelyet Csák épített. Ez Ákos mesternél és Kézai Simonnál immár szilárd helynévi formában Csákváraként szerepel. Fejér megyében a Vértesalján ma is létezik Csákvár nevű település. Ez ugyan nevében hordozza a vár jellegére utaló elnevezést, de Csákvárott kővár sohasem állott; az a vár, amely a település nevében megjelenik, földvár volt. E földvár bizonyosan a 13. század előtti időből való.

A 13. századi krónikások tudósításából tehát a következő kép rajzolódik ki a Csák genus korai történetéről. Bizonnyal az Árpádokkal szoros rokonságot tartó, nagy múlttal dicsekvő nemzetség, amelynek tagjai részt vettek a 9. század végén a Kárpát-medence elfoglalásában. Ősi szállásbirtokuk a Vértes vidékén feküdt. Itt építették avagy – még régebbi földvár birtokbavételével – használták a csákvári földvárat, amely nevében hordozta a nemzetség Géza fejedelem vagy István király korában élt tagjának, Csáknak a nevét. Történetüket egy 13. század közepéről származó hamis oklevél fűzi tovább. Eszerint Csák fia, György elkísérte Lengyelországba Vazul fiát, a Szent István által száműzött Béla herceget, a későbbi I. Béla királyt, s idegen földön szolgálta. A trónra került I. Béla birtokadományokkal jutalmazta érdemeit. E György – ha valóságos személynek fogadjuk el – talán éppen a nemzetségnek nevet adó, a 10-11. század fordulóján élt Csáknak a fia volt. A Vazul-fiak trónra léptét, 1046-ot követő időkből Ákos mester örökített ránk nehezen értelmezhető tudósítást Csákvárról. Eszerint e várat András, Béla és Levente idejében a magyarok közös tanácsára elpusztították. Pauler Gyula ezt a németek 1051. évi támadásával hozta kapcsolatba, s lerombolása a felperzselt föld taktikájába illett volna bele. A magyarok ugyanis, hogy az országba nyomuló németek ne jussanak élelemhez, útjukban mindent megsemmisítettek. Ha ez a magyarázat hihető – amit az újabb kutatás kétségbe vont –, akkor jelzi a Csákoknak a köz érdekében hozott nagy áldozatát, ősi fészkük lerombolását.

Amennyiben itt valóban 1051. évi esemény örökítődött meg, ehhez képest csaknem egy évszázadnyi időnek kellett eltelnie, hogy a források újra megszólaljanak a Csák nemzetségről. 1146. évi oklevél tesz említést Ugrin ispánnak (comes) a Vértes hegy mellett épült monostoráról. Az Ugrin név a Csák nemzetség tagjainak a Csák elnevezés mellett leginkább közkedvelt neve. A 12-14. századi nemzetségtagok közül összesen nyolcan viselték ezt a nevet. Már nem is lepődünk meg azon, hogy a Csák nemzetséggel kapcsolatban megint előfordul a Vértes. Ám amit nem mond el az oklevél, azt szemléletesen elbeszélik a régészeti emlékek. A Szent Kereszt tiszteletére szentelt vértesi templom és bencés apátság feltárására irányuló, 1964-ben kezdődött ásatások – az írott források tanúságát figyelembe véve – tisztázták, hogy az Árpád-korban az egyház építésének két korszaka különíthető el. Alig maradt valami csekély tárgyi nyoma az első, 1146. évi oklevélben említett templomnak. Talán ennek az emléke két féloszlopfő, amely rokonságban van a dömösi prépostság Szent Margit templomának építészeti emlékeivel. A dömösi egyházat 1107 táján szentelték fel. Ekkor épülhetett a Csákok nemzetségi monostora, illetve hozzá kapcsolódó temploma. Az oszlopfő korinthoszi jellegű, rajta térdeplő férfialak látható, amint felemelt lábát mindkét kezével fogja. A művészi kvalitásnak nem híján levő figura bizonnyal mutatványost (jongleurt) ábrázol. Magyarországi megfelelője nem ismert, de Nyugat- és Dél-Európában (Francia-, Német- és Olaszországban) nem ritka az efféle ábrázolás. A második apátsági templom építése Vértesszentkereszten III. Béla korában, a 12. század vége felé kezdődhetett el. A Csák nemből származó Ugrin III. Béla alatt zágrábi, majd győri püspök lett, utóbb, a 13. század elején egy rövid ideig az esztergomi érseki székbe emelkedett. Nem kizárt, hogy az 1146. évi oklevélben szereplő, és saját monostorral rendelkező Ugrinnak a fia volt. Mindenesetre magas egyházi állása szinte kötelezően írta elő számára, hogy szerény családi (nemzetségi) monostorát új, tágasabb, fényűzőbb építményre cserélje fel. Amint az ásató megállapította, a templom alapozása és lábazata (a pilléreké is) a 12. század utolsó negyedében épült, majd maga a templom a 13. század első évtizedeiben jutott el a teljes befejezésig. Építésében részben Esztergomból, részben Kalocsáról toborzott mesterek népes gárdája vett részt. Olyanok, akik már ismerték az új stílust, a gótika követelményeit (amely elsősorban a faragott kőanyagban jelentkezik), ugyanakkor nem vetették el a korábbi stílus, a romanika elemeit sem. A vértesszentkereszti építőműhely hatása szinte az egész Dunántúlon érződött: Litér, Tata, Felsőörs, Celldömölk, Pápoc s nem utolsósorban Ják művészeti-építészeti emlékei jelzik e műhely kisugárzását. A Csákok 12. századi történetéből még egy mozzanatot ismerünk. A magyar krónikában megőrzött, ám kiigazításra szoruló hír szerint a nemzetség 1163-ban nem III. István, hanem a vele szemben fellépett IV. István érdekében fogott fegyvert, s szenvedett vereséget a III. István támogatására Ausztriából bejött Hahót katonaságától. Van olyan vélemény is – Pauler Gyuláétól eltérően Mályusz Eleméré –, amely szerint Csákvár lerombolása az 1160-as évek trónviszályaival van összefüggésben. A 13. században a Csákokra vonatkozó okleveles adatok megszaporodnak. Az új vértesszentkereszti templomot 1231. évi végrendeletében említette Miklós ispán, Ugrin volt esztergomi érsek fratere (szó szerint testvére, valójában inkább unokaöccse). Ebben az oklevélben fordul elő olyan föld a Vértes erdőben, amely közös Miklós rokonságával.

Ez az adat nagy fontosságú a Csák nemzetség történetében. Bizonyítja azt, hogy a hajdan egyazon őstől (feltehetően a 10. század vége felé élt Csáktól) származó utódok immár ágakra szakadtak. 30 évet számolva egy-egy nemzedékre, a végrendelkező Miklós ispán e Csáknak hetedik nemzedékbe tartozó leszármazottja volt, azaz ükunokájának dédunokája. Ez segít megérteni azt a tényt, hogy a Csák nemzetség a 13-14. században – amikor megsokasodnak a tagjairól szóló adatok – már 12 ágra szakadva bukkan fel. E 12 ág bizonyítható módon – vagyis ismert és közeli – rokoni kapcsolatban nem állt egymással, viszont kétségtelen, hogy valamennyien e 10. század végi Csák leszármazottai voltak, a hetedik, a nyolcadik vagy a kilencedik generációt alkották. Ha el is tértek egymástól ezek az ágak politikai pártállás szempontjából, ha birtokaik fekvése el is választotta őket, mégis több körülmény volt, ami szoros kapcsot képezett közöttük. Mindenekelőtt ilyen volt az egy közös őstől való leszármazás tudata. Ez tette lehetővé és jogosította fel őket arra, hogy e terebélyes családfa valamennyi ágán lévő „hajtás” magát Csák nemzetségéből (de genere Chak) valónak tekinthesse. Összetartozó kötelék volt a nemzetségi monostor. Az ásatások bizonyították, hogy a vértesszentkereszti bencés apátságot a Csákok temetkezési helyként is használták. Ha a legkorábbi időből – a 12-13. századból – az 1970-ben közzétett ásatási beszámoló szerint nem is bukkantak fel sírok, analógiás alapon feltételezhető, hogy már a nemzetség korai tagjai is monostorukba temetkeztek. A 14-16. századi feltárt sírok, amelyek templombelsőből, a gótikus előcsarnokból vagy akár a kolostor kerengőfolyosóiból kerültek elő, a későbbi időre nézve tárgyszerűen bizonyítják ezt.

Elsősorban a közös kultikus helyül szolgáló nemzetségi monostor fekvése segít meghatározni azt, hogy hol terült el a nemzetség (adott esetben a Csák genus) ősi szállásterülete. Bizonyos, hogy ez a Vértes vidékén, illetve magában a Vértes hegységben volt. A monostor helyének vallomását a krónikák szűkszavú híradásai is megerősítik, továbbá az oklevelek tudósításai is erről vallanak. Már említettük azt az 1231. évi adatot, hogy a Vértes erdőben levő egyik föld még közös volt a Csák nemzetség tagjai között. Ahogyan az ágak gyarapodásával a nemzetségen belül mindinkább növekvő számban kiscsaládok jöttek létre, úgy vált szükségessé a hajdan közös nemzetségi tulajdonban levő földek felosztása az egyes kiscsaládok fejei (a később terebélyesedő nemzetségi ágak ősei) között. A Csákok esetében a közös nemzetségi földeket már bizonnyal a 12. század folyamán vagy a 13. század elején felosztották, tudniillik az oklevelek az 1231. évi diploma közös földre vonatkozó utalásától eltekintve több adatot közösen birtokolt nemzetségi földre vonatkozóan nem tartalmaznak. Viszont a hajdani közös földek megállapítása mégsem lehetetlen. A Csákok 12 ága közül háromnak a birtokairól vannak kimerítő ismereteink. Rendelkezésünkre áll a Kisfaludy-ág 1231. évi, a Dudary-ág 1302. évi és a Trencséni-ág 1326. évi birtoklistája. (Megjegyezzük: eltérően a régiségre visszamenő és középkori forrásokban előforduló nemzetségnévtől, az ágnevek nem középkoriak, hanem modern korban a kutatók által adott elnevezések.) Két olyan birtok van e listában, amely mindhárom ág javai között szerepel: Csákvár és Kér. Ezek szinte bizonyosan a Csák nemzetség legrégebbi, hajdan közösen birtokolt ingatlanállagához tartozhattak. Némi megszorítással hasonlóként minősíthetjük azokat a földeket is, melyek a három lista közül kettőben előfordulnak. Ilyennek kell tekinteni Tabajdot, Vaját, Orondot, Vámát, Berényt (a későbbi Csákberényt), Lovasberényt és a bizonytalan fekvésű Celunt. Ha ezeket térképre visszük (l. az 1. számú térképvázlatot), azt találjuk, hogy e birtokok kivétel nélkül a középkori Fejér megye északi, Komárommal határos szegélyén helyezkednek el a veszprémitől az esztergomi–pilisi határig. A Csák nemzetség ősi szállásbirtokai tehát a Vértes hegységet, illetve annak déli lejtőit foglalták magukban.

1. Ősi Csák birtokok

Ha mármost – akár mintegy ellenpróbaként is – a három ág három különböző időpontban keletkezett birtoklistája azon örökölt birtokait visszük térképre, amelyek csak egy-egy ág kezén bukkannak fel, a mellékelt térképen szereplő ábrát kapjuk (l. a 2. számú térképvázlatot). Innen világosan kiderül, hogy a nemzetség birtokai még e térkép szerint is Fejér megye északi részén, a Vértes hegység déli lejtőin sűrűsödnek, megerősítve a korábbi térkép egyértelmű vallomását: itt volt a Csák nem ősi fészke. További tanulsággal szolgál ez utóbbi térkép a tekintetben, hogy a birtokok nem kis része immár a középkori Komárom megye déli részére is átnyúlt, azaz a Vértes északi lejtőire. Ezek akár a Csák nem ősi ingatlanállományának mutatói is lehetnek, de akár a nemzetség egyes ágai kirajzásának útvonalát is jelezhetik az ősi fészekből. Bizonyosan ez utóbbi módon kell minősíteni a Fejér megye középső és déli részén, illetve Veszprém megyében elszórtan – nem egy tömbben – előforduló birtokokat. Ezek gyér számukkal és szórt voltukkal nagy valószínűséggel jelzik, hogy utólagos szerzemények (s nem az első foglalás idejéből származó földek). A Csák nemzetség bölcsője tehát az Északkelet-Dunántúlon, a Vértes hegységben, annak déli (és esetleg északi) oldalán, a magyarok 900. évi dunántúli honfoglalásától kezdve magyarnak minősíthető etnikai környezetben ringott. Az utóbb 12 ágra szakadt genus egyes ágai (illetve kiscsaládjai) innen, a középkori Fejér megye északi részéből indultak el szinte a szélrózsa minden irányába, hogy – miként a népmesék fiai, akiknek szűk lett az atyai ház – más területeken vessék meg lábukat, szerezzenek birtokokat, építsenek ki maguknak hatalmat.

2. Csák birtokok a 13-14. században

Csák Máté nemzetségágát a modern történetkutatás Trencséni-ágnak nevezte, mivel Máté Trencsén (a ma csehszlovákiai Trenčín) központtal építette ki a 13-14. század fordulója táján tartományuraságát. (Itt jegyezzük meg: a következőkben – pontosan olyan megfontolásból, amely alapján Bécset mondunk Wien helyett – a nem a mai Magyarország területére eső helyneveket magyar nevükön szerepeltetjük.) Nos, a Trencséni-ág legkorábban élt ismert tagja a mi Csák Máténk nagyapja volt, akit szintén Máténak hívtak. Az egyes családok leszármazási viszonyaival foglalkozó történeti segédtudomány, a genealógia éppen ezért őt I. Máténak nevezi. Az életére vonatkozó adatok 1235-1245 közötti időből valók. 1235-ben az akkor trónra került IV. Béla király udvari tisztségviselőjeként lép elénk, s azon tíz esztendő alatt, amíg róla oklevelek szólnak, végig az uralkodó közvetlen környezetében találjuk. IV. Bélát 1235. október 14-én koronázták királlyá. Máté ettől kezdve 1241. szeptember 23-ig a király asztalnokmestereként szerepel az iratokban. Az asztalnokmesteri (magister dapiferorum, más fordítása szerint főétekfogói) tiszt inkább csak képletesen fejezte ki a címben foglalt eredeti tartalmat, hogy képviselője ténylegesen felelős volt a király étkezéseiért. Ha valaha ezt is jelentette a méltóság, a 13. századra már nem úgy kell elképzelnünk, mint aki afféle konyhamester vagy pincérfőnök lett volna. A tisztet rendre a legnagyobb hatalmú előkelők töltötték be, akiknek szolgálata sokkal tágabb körű volt a király mellett, mint a címükben foglalt feladatkör. Lényegében a királyi udvar állandó tagjai, a legszűkebb uralkodói kíséret alkotói, a korona birtokosának tanácsadói voltak. Bizalmi állás volt az asztalnokmesterség, amelyet eleve csak főúr, a királyhoz közel álló arisztokrata tölthetett be. Rogerius, a mongol pusztítás krónikása éppen azokról az időkről jegyezte meg a következőket, amikor Máté viselte az udvarban az asztalnok- (majd a tárnok-) mesterséget: „Akik hatalmasabbak voltak, mint a tárnokmester, akit kamaraispánnak is hívnak, az asztalnok-, a pohárnok- és a lovászmester, valamint mások, akik az udvarban tisztségeket viseltek, innen annyira meggazdagodtak, hogy a királyokat semmibe vették.” Rogerius e megjegyzése természetesen túlzás, de azt jól érzékelteti, hogy ezek a nagy hatalmú előkelők nem a király kénye-kedvének kiszolgáltatott udvari szolgák lehettek, hanem tekintélyes emberek, akiknek hűségét biztosítani elsőrendű feladatuk volt az uralkodóknak. A hűséget pedig mindenekelőtt javadalmakkal lehetett elnyerni. Máté tehát a király legszűkebb tanácsosainak sorába tartozott, javadalmait megyei ispáni tisztségek adományozásával biztosította számára az uralkodó. Asztalnokmesteri ténykedésének ideje alatt 1235-1238 között temesi ispán, 1240-1241-ben pedig nyitrai ispán volt. Ez azt jelentette, hogy királyi tisztviselőként élvezte a megyéből a király számára befolyt jövedelmek harmadát. Természetbeli, illetve egyre inkább pénzbeli jövedelmeket jelentett ez.

Éppen a magyarországi mongol dúlás hónapjaiban, 1241 szeptember végét követő időben Máté megvált az asztalnokmesteri tiszttől, s ha lehet, még előbbre lépett az udvari méltóságok hierarchiájában: tárnokmester lett, azaz a király gazdasági ügyeinek intézője, akit ekkortájt kamaraispánnak is hívtak. Mindenesetre 1242 elején, amikor IV. Béla a mongolok elől menekülve a tengermelléki Spalato vidékére ért, az udvar főemberei sorában Máté immár tárnokmesterként tartózkodott kíséretében. Oklevélben 1242. március 18-án szerepel első ízben tárnokmesterként, s ebben a funkciójában találjuk a róla mint élőről szóló utolsó adat dátumáig, 1245. december 12-ig. Közben rövid ideig – tárnokmesteri tiszte mellett – nyitrai, majd soproni ispán, három éven át, 1242-1245 között pedig pozsonyi ispán volt. Amikor tehát Máté felbukkan a forrásanyagban, már a király oldalán az országot vezető arisztokrácia tagjainak sorában találjuk, s általunk ismert rövid életpályája alatt végig megmaradt e szűk, de roppant befolyásos kör tagjának. Sajnos, 1235 előtti időből semmit nem tudunk e Mátéról. Csak gyaníthatjuk IV. Béla trónra léptével együtt kezdődő közszerepléséből, magas udvari tisztségek betöltéséből, hogy 1235-öt megelőzően Béla ifjabb király szolgálatában állott. Amikor az ifjabb király – apja, II. András halálával – elnyerte az egész ország feletti főhatalmat, nyilván azokat juttatta bizalmi „állásokhoz” udvarában, akikben feltételenül megbízott. Ezzel a körülménnyel magyarázható Máté szinte üstökösszerű felbukkanása a politikai élet porondján. S talán ennek a körülménynek, az okleveles anyagban való viszonylag kései felbukkanásának köszönhető, hogy nem ismerjük apja nevét, s így nem tudjuk a mi Csák Máténk családfáját – a Csák nemzetséghez tartozás tényén túl – a 13. század második harmadánál korábbra visszavinni. Amikor ugyanis I. Máté megjelent IV. Béla diplomáiban, már magas udvari pozíciója elégségesnek bizonyult személye azonosításához, a más Mátéktól való megkülönböztetéshez, nem volt szükség apja nevének feltüntetésére.

A tisztségekkel való elhalmozás mellett a, birtokadományozás volt az a másik eszköz, amellyel a király megjutalmazhatta – illetve, ha kellett, biztosíthatta – a hűséget. Érdekes, hogy e Máténak csak szerzett birtokairól szólnak a források. 1243-ban adományozta meg IV. Béla szeretett hívét, Mátét a Nyitra megyei Chrenóc birtokkal. 1244. évi adat szerint a Pruszka nevű Trencsén megyei föld mint örökös nélkül elhalt személy ingatlana került Máté birtokába, majd ettől megválva csere fejében jutott a Pozsony megyei Tunig földhöz. Végezetül 1249. évi diploma ad hírt arról, hogy a Nyitra megyei Racsic föld megnyerte a jó emlékű Máté, IV. Béla szeretett híve tetszését, aki megkapta azt az uralkodótól. Máténak tehát összesen négy birtokát ismerjük, Chrenócot és Racsicot Nyitra megyében, Tunigot Pozsony megyében, valamint Pruszkát Trencsén megyében (e földek fekvését a 3. számú térképvázlat szemlélteti), de egyazon időben csak három volt kezén. Bizonyosra vehető, hogy nem csupán ennyi ingatlannal rendelkezett Máté, hiszen pl. az örökölt javakról egyáltalán nem szólnak az iratok, s aligha hihető, hogy szerzett ingatlanai is csak három birtokra terjedtek volna ki. Ráadásul Máté e három birtoka egyikét sem tudta fiaira örökíteni, ennélfogva Máté fiai esetében sem hallunk – egyetlen esetet kivéve – örökölt javakról. Ennek végső fokon az az oka, hogy a Csák nemzetség azon ága, amelyből Csák Máté származott, s melynek első ismert alakja a nagyapa, I. Máté, a nemzetség által addig nem járt irányban indult el a birtokszerzés útján, s a Fejér megyei ősi fészektől igen nagy távolságra próbálta megvetni lábát. Eszerint I. Máté nem maradandó birtokszerzéssel indította el családját a tartományúri hatalom felé vezető úton, de feltárta az északnyugati irányú terjeszkedés lehetőségét. Fiai azonban nem „repültek át” sok-sok tíz kilométert Fejér megyétől Trencsén megyéig, nem ugrottak Csákvár tájékáról Pruszkáig, hanem sokkal módszeresebben használták ki a maguk számára a körülményeket akként, hogy az ősi fészekből kitörve új otthonra leljenek.

3. Csák nembeli I. Máté birtokai

I. Máté családi viszonyairól viszonylag pontos ismereteink vannak. Feleségét Margitnak hívták, aki 1276-ban azt állította magáról, hogy 51 éves s 22 éve özvegy. Ekkor már hosszabb ideje a margitszigeti domonkos apácakolostorban élt. 22 éves özvegysége azt jelentené, hogy Máté 1254-ben halt meg. Ezzel szemben Mátét 1249. évi oklevél jó emlékűnek nevezi, azaz már halott volt ekkor. Margit visszaemlékezésével szemben az oklevél tudósításának kell hitelt adnunk. A középkor embere általában hadilábon állt a számokkal, így az évszámokkal is. Nem kell megütköznünk tehát azon, hogy Margit saját születési évét, illetve életkorát sem ismerte pontosan. Ez a két „adat” (Margit 51 éves kora, 22 éve tartó özvegysége) így nem minősülhet megbízhatónak. Ugyancsak ellene mond ezeknek fiaik életkora. Öt gyermekükről vannak értesüléseink a forrásokban, négy fiúról és egy leányról. A feltételezhetően legidősebb fiúról, Márkról nevén kívül semmit nem tudunk. Több információ áll viszont rendelkezésünkre további három fiáról, Istvánról, Mátéról és Péterről. Márk után a sorban István következhetett. Róla az első adat 1260-ból származik: ekkor arról értesülünk, hogy István elfoglalta a tatai bencés apátságtól Tata falut, s a pápa, az 1254-ben meghalt IV. Ince a veszprémi püspököt bízta meg az ingatlan visszaszerzésével. Eszerint tehát a hatalmaskodás még 1254 előtt történt, s így István legkésőbb 1235 körül születhetett. Ha Margit 1276-ban tényleg 51 éves lett volna, 1225-ben kellett volna születnie, s az 1240-es évek elejénél korábban nem juthatott volna szülőképes korba. Márpedig ez utóbbi dátum nem csupán István, hanem – közszerepléseikből ítélve – Máté és Péter születésének időpontjául is kései. István azonban nem hajolt a püspök szavára, s 1260-ban IV. Sándor pápa IV. Bélát kérte fel arra, hogy királyi hatalmával kényszerítse Istvánt a falu átadására a tatai egyház számára. Szimbolikus jelentőségű ez a hatalmaskodás, előrevetíti azt a módot, ahogyan a Trencséni-ág tagjai hozzáláttak ingatlanaik gyarapításához. István 1269-ben a mai Almásfüzitő mellett volt birtokos. Ez a két adat – Tata elfoglalása és Füzitő határában lévő tulajdona – jól mutatja, hogy István a Csákok észak-fejéri, dél-komáromi ősi fészkéből indult el északi irányú birtokgyarapító útjára. De már IV. Béla korában (azaz 1270 előtt) átlépte a Duna vonalát, ugyanis ettől a királytól nyerte adományul a Hont megyei Palást földet. Övé volt a Dunától északra a Komárom megyei Hetény föld is, amelyet azonban száz márkával megtoldva elcserélt a Bars megyei Kistapolcsány birtokért. Ez és még több jel arra mutat, hogy István elsősorban Bars megyében igyekezett megvetni a lábát. 1274 előtt már birtokolta a Bars megyei Mahola, Valkóc és Tajna földeket, amelyeket ez évben elcserélte – ötven márka hozzáadásával – az Észak-Barsban fekvő Bori várjobbágyainak földjéért, ugyanis Boriban már IV. László korábbi adománya folytán volt földje Istvánnak. Kistapolcsány és Bori csereként történt megszerzése határozottan jelzi, hogy birtokközpontját Észak-Bars kevéssé betelepült részén kívánta kialakítani, e cél érdekében adta fel külön tagokban fekvő honti, illetve közép-barsi ingatlanait. Nagy a valószínűsége annak, hogy Hrussó várát, amely Boritól alig néhány kilométer távolságra magasodott, István emeltette. Betetőzte uradalomépítési elképzeléseit IV. László 1274. évi adománya, amellyel a Bars megye északnyugati szegletében lévő, Oszlány faluhoz tartozó Ugróc földet adományozta Istvánnak. Ezzel az adománnyal István Bars megye e részén mintegy húsz-huszonöt kilométer hosszú és néhány kilométer széles terület ura lett, ahol hatalmának immár Hrussó vára is nyomatékot adhatott.

Ebben az utolsóként idézett oklevélben IV. László nemes és tiszteletre méltó férfiúnak, szeretett és hű bárójának nevezte Csák nembeli Máté mester fiát, István mestert (nobilis vir et honestus magister Stephanus filius magistri Mathey de genere Chak dilectus et fidelis baro noster), s kiemelte a korona és az ország javára tett szolgálatait. IV. László magas méltóságok adományozásával nyugtázta hívének érdekében kifejtett munkásságát. István már 1272-ben, majd három év múltával, 1275-ben trencséni ispán volt, s még ugyancsak 1275-ben rövid időre a barsi ispáni székbe került. 1275 decemberétől mintegy fél évre asztalnokmester lett (ugyanabba a méltóságba került tehát, amelyet apja is viselt), s közben hol barsi, hol bányai, hol szolgagyőri (galgóci) ispánnak nevezték. 1277. november végén került vissza a közben elvesztett asztalnokmesteri tisztségbe, s újabb fél évig látta el azt, közben pedig ispánként igazgatta Pozsony megyét. Feltűnő, hogy az István által – jóllehet rövid ideig – kormányzott megyék (várispánságok) mindegyike Északnyugat-Magyarországon terült el. Ez egyértelműen mutatja Fejér megyéhez képest északi irányú terjeszkedését, s azon szándékát, hogy közjogi hatalomra tegyen ott szert, ahol magánbirtokai is feküdtek. (I. Máté fiainak, Istvánnak, II. Máténak és Péternek a birtokairól a 4. számú térképvázlat nyújt tájékoztatást.)

4. Csák nembeli I. Máté fiainak birtokai

I. Máténak István után következő fia Máté – a genealógiai irodalomban II. Máté – lehetett. E Mátéról az első oklevél 1270. június 13-án szól, amikor mindjárt az egyik legmagasabb magyarországi méltóság viselőjeként, erdélyi vajdaként bukkan elénk. Komoly politikai szerephez csak akkor jutott tehát, miután IV. Béla 1270. május 3-án meghalt. Már ebből bizton lehet következtetni arra, hogy azokban a belviszályokban, amelyek az 1260-as években IV. Béla és fia, István ifjabb király között folytak, s nyílt fegyveres összeütközésbe torkollottak, Máté nem IV. Béla, hanem István ifjabb király oldalán harcolt. Bizonyossá teszi ezt egy 1273. évi oklevél, amely ugyan elsősorban öccsének, Péternek az érdemeit méltatja, de kitűnik belőle, hogy Máté és Péter egyazon politikai irányvonalhoz tartoztak, s az 1264-1265. évi belháborúban katonailag támogatták István ifjabb királyt IV. Béla ellenében. Máté egyike volt tehát az 1270 májusában trónra lépett V. István király leghűségesebb nagyúri párthíveinek, akit az uralkodó sok éves szolgálatai „fizetségéül” jutalmazott az erdélyi vajdai (és az e tiszthez lassan tartozékként kapcsolódó szolnoki ispáni) méltósággal. Ezt a pozíciót több mint két éven át megszakítás nélkül viselte, s mivel Máté V. István alatt utolsó alkalommal 1272. augusztus 3-án szerepel oklevélben erdélyi vajdaként és szolnoki ispánként, királya pedig 1272. augusztus 6-án meghalt, igy e tisztségeket V. István országlásának egész ideje alatt betöltötte. Maradt is ránk 1271-ből olyan diploma, amely azt tanúsítja, hogy e funkciójából adódóan földet iktatott Erdélyben. V. István uralkodása idején, 1271-ben fegyveresen vett részt a II. Otakár cseh királlyal vívott háborúban.

V. Istvánt fia, a tízéves IV. László követte a trónon. A belső viszonyok zavarosabbakká váltak alatta, mint V. István alatt voltak. Ebben bizonyosan szerepet játszott IV. László kiskorúsága, de hogy alapvetően nem ez okozta az anarchiát, az abban leli magyarázatát, hogy számottevően akkor sem változtak meg az ország belviszonyai, amikor a király elérte a nagykorúságot, s anyja, Kun Erzsébet helyett maga vette kezébe az ügyek irányítását. Már IV. Béla alatt érzékelhető volt, hogy a nagybirtokosok (legalábbis az ország nyugati felének nagyurai) két nagy politikai „pártot” alkottak. Az egyiket a Kőszegiek vezették, akik a Magyarországra a 12. század közepén bevándorolt, német származású testvérpártól, Wolfertől és Hedrichtől (azaz Hédertől) vették eredetüket, s magukat ezen ősről Héder nembelinek nevezték. A Héder nem Kőszegi-ágának törzsbirtokai (mint az ágnak a modern történetkutatás által adott neve is mutatja) a Vas megyei Kőszeg körül csoportosultak, de a Dunántúl több megyéjében rendelkezett már az 1270-es években számottevő mennyiségű ingatlannal. Fő szövetségesei a Gutkeled nemzetség (megint csak német eredetű atyafiság) sarjai voltak, kiváltképpen pedig Joachim. A Kőszegiek – élükön Henrikkel – IV. Béla leghívebb támaszainak számítottak, ezért a király 1270. évi halálát követően annyira féltek V. István haragjától, hogy több párthívükkel – így pl. Geregye nembeli bárókkal – egyetemben elhagyták Magyarországot, és II. Otakár cseh király védőszárnyai alatt húzódtak meg. A másik csoportosulás élén a Csákok álltak, méghozzá elsősorban a Csák nemzetség Trencséni-ágának tagjai, azaz I. Máté fiai. Ők szemben álltak IV. Bélával, István ifjabb király párthívei voltak. Amikor pedig V. István trónra került, egy csapásra az ő csillaguk emelkedett fel. Úgy vették át az ország fő tisztségeit, hogy a rivális nagyúri csoportosulás vezető képviselői nem is tartózkodtak az országban. Ám amikor V. István meghalt, a Csehországba emigrált arisztokraták visszatértek onnan, s részt kértek a hatalom gyakorlásában. Ettől kezdve egy évtizeden át hol a Kőszegiek, hol a Csákok álltak IV. László király mellett, s gyors ütemben váltották egymást az udvari méltóságokban.

Jól példázza ezt a „politikai hullámvasutat” II. Máté udvari karrierje. 1272. november 26-án még Gutkeled nembeli Joachim, az ellentábor egyik vezéregyénisége viselte a szlavón báni méltóságot, de a következő napon, november 27-én kiállított királyi oklevélben már Mátét találjuk e tiszt birtokában. Mindössze négy hónapig volt szlavón bán, az utolsó oklevél, amely ilyen minőségben említi, 1273. március 30-án kelt. Utóda e poszton a legnagyobb rivális, Héder nembeli Kőszegi Henrik lett, akit a kortársak – hatalmára utalva – Nagy melléknévvel illettek. Alig néhány hónapot töltött Máté udvari méltóság nélkül, mert már 1273 júniusában (de legkésőbb augusztusában) az országbírói funkciót nyerte el a királytól, s egyszersmind viselte az északnyugat-magyarországi Bánya ispáni címét is. Legfeljebb fél évre rúgott újabb tisztségviselése, mivel már 1273. december 19-én az ellenpártból való Gutkeled nembeli Miklós fordul elő országbíróként. Újabb mellőzöttsége a királyi udvarban háromnegyed évig tartott. A Kőszegiekkel tartó Geregye nembeli Miklóstól 1274 szeptemberének végén vette át az erdélyi vajdai (és a többnyire e méltósággal együtt említett szolnoki ispáni) tisztet. Kereken egy évig igazgatta vajdaként Erdélyt, majd megválva e tiszttől (amelyet a saját nemzetségéből származó, de Újlaky-ágbeli Ugrin vett át), maga a tárnokmesteri posztot foglalta el. 1275. szeptember 27-én még az ellentáborba tartozó Gutkeled nembeli Joachim a tárnokmester, ám 1275. december 4-én már II. Máté. A tárnokmesterséggel együtt a bányai ispáni címet is elragadta Joachimtól. Mintegy fél évig maradt ebben a tisztségben, a tárnokmesterséget 1276 nyarán át kellett adnia Kőszegi Ivánnak, aki 1276. augusztus 9-én szerepel e tisztség birtokosaként. Máté ugyanekkor erdélyi vajda, ám a tárnokmesteri cím elvesztését követően nem tudta tartósan biztosítani helyét a királyi udvarban, s 1276 őszén több mint egy esztendőre kiszorult onnan. Újra csak 1277. november 10-én tűnt fel ott mint soproni, vasvári és mosoni ispán, majd ez év végén a báni méltóságot is megszerezte ezekhez. 1278. június 19-én soproni és bányai ispánként szerepel. Az esztendő második felében ért el udvari karrierje a csúcsára, oklevél által bizonyítottan 1278 decemberében (valószínűleg azonban már hónapokkal korábban) nádor lett, viselte a kunok bírája címet, s olykor-olykor feltüntették e címei mellett soproni és somogyi ispáni tisztét is. Másfél évig, 1280. július 19-i oklevél szerint e dátumig viselte a nádorságot, nem kizárt azonban, hogy közben egy rövid időre meg kellett válnia attól, ugyanis 1279. szeptember 26-án volt nádorként említi egy diploma. Ha ez nem elírás, hanem valós helyzetet tükröz, nagyon rövid idő múlva vissza is szerezte a nádori méltóságot, mivel 1279. október 16-án immár újra nádorként bukkan elénk. Ezt a tisztet 1280 nyarán adta át Aba nembeli Fintának, a később tartományúri hatalmat kiépítő Amadé bátyjának. Fintától 1281-ben Kőszegi Iván kezébe jutott a nádori tiszt, őt valamikor 1282 folyamán II. Máté váltotta fel, aki immár másodízben jutott a király után legmagasabb világi közjogi méltóság tulajdonába. Mintegy kétéves nádorságának halála vetett véget.

Mint az ország egyik vezető arisztokratája, Máté – eltérően a Kőszegiektől – nagy gondot fordított arra, hogy legalábbis formálisan királyhű előkelőnek tűnjön. Valóban, a Csákok Trencséni-ágának IV. László kori története nélkülözi az olyan látványos megmozdulásokat a király, illetve a királyi család ellen, mint amilyeneket sorozatban mutat fel a Kőszegiek históriája. Mindjárt ott kezdődött a Kőszegiek nyilvánvaló hűtlensége az Árpádok dinasztiája iránt, hogy a Csehországból hazatért Nagy Henrik 1272-ben meggyilkolta Béla macsói és boszniai herceget, IV. Béla unokáját. 1274-ben e Henrik és Gutkeled Joachim magát az uralkodót, IV. Lászlót fogták el, majd kiszabadulása után öccsét, András herceget kerítették hatalmukba. 1274 szeptemberének végén nyíltan fegyveres összeütközést, belháborút robbantottak ki a király és a legalábbis formálisan a király mellett álló „párt”, elsősorban a Csákok ellen. II. Máté királyhűségének az oklevelekben számos nyoma maradt. 1273 elején királyi parancsra harcolt Stájerországban és Karintiában II. Otakár cseh király ellen, aki a német királyi címre is igényt tartott. Máté tárnokmesterként egy 1276. február 25-én kelt, saját nevében szóló oklevélben azt hangoztatta, hogy híven meg akarja tartani a királyi utasításokat és rendelkezéseket. Seregvezérként vett részt az 1278. augusztus 26-án a morvamezei Dürnkrutnál megvívott ütközetben, ahol IV. László az időközben német királlyá választott Habsburg Rudolfot támogatta a címre nagy hatalma birtokában aspiráló II. Otakár cseh király ellen. A két magyar sereg közül az egyiket Máté nádor, a másikat pedig a rivális „párt” egyik előkelője, Gutkeled nembeli István vezette. A szakállat viselő, s ezért a borotvált arcú magyarok közül külső megjelenésével kiváló Máté vitézsége még az ellenséges hadsorokban harcoló németeknek is feltűnt.

Mint nádor 1278-ban kezdeményező szerepet vállalt a Gutkeledek és a Babonicsok között folyó belháború lezárásában, a szemben álló felek megbékéltetésében. 1278-1279-ben királyi megbízottként járta az országot, földeket ítélt, bíráskodott. 1279. február 5-én a Sopron megyei Babóton kelt oklevelében így vezette be Máté saját Sopron megyei ténykedésének leírását. „László király megfontolván az ország számos veszedelmét és igen nagy romlását, illő kegyességgel az ország egyenetlenségeit és súlyos állapotát megjavítani, a rosszakarókat megzabolázni akarja; királyi felhatalmazással bennünket küldött rendeleti úton országszerte a bűnösök elítélésére, megbüntetésére és megjavítására.” Igazságszolgáltató körútja során Sopron vármegyébe érkezvén, Sopron városában a megye összes nemesei és lakói részvételével gyűlést tartott. Itt Péter soproni polgárt az ország rosszakarójának és pusztítójának nyilvánították, amiért Máté lefejeztette, balfi szőlejét pedig vádlója kezére juttatta. Az ügynek azonban folyománya is volt: a Máté ítélete alapján kivégzett Péter javaiból Dágot (a mai Ágfalvát) IV. László 1279 végén annak az Osl nembeli Dénesnek adományozta, aki az előző évben a morvamezei csatában lováról lebukó urát, Máté nádort megmentette. Ez az adat azért fontos, mert jelzi: Máté – ma úgy mondanánk: hivatali hatalmával visszaélve – politikai ellenfele birtokát saját párthíve kezére játszotta át királyi jóváhagyással. Arra is éles fényt vet ez az irat, hogy – miként a kor többi nagyura körül – Máté körül is valóságos magánhadsereg szerveződött hozzácsatlakozott kis- és középnemesekből, akiket familiárisnak (vagy szerviensnek) hívunk. A familiáris elnevezés a latin familia ’család’ szóból származik, s arra utal, hogy ezek a nemesek mintegy családot alkottak a politikai értelemben a család fejének tekintett Máté körül. A szerviens kifejezés szintén latin szóból, a ’szolgáló’ jelentésű serviensből ered, s arra utal, hogy a Mátéhoz állt nemesek szolgáltak – elsősorban katonai természetű szolgálat révén – uruknak. A nádori cím, a királyi felhatalmazás túlkapásokra ragadtatta Mátét. 1279. október 16-án magának a királynak, IV. Lászlónak kellett figyelmeztetnie szeretett és kedvelt hívét, Máté nádort, hogy álljon el Gutkeled nembeli Lotárd királyi adományul kapott csallóközi Karcsa és Nach nevű birtokai zaklatásától azon a címen, hogy azok a pozsonyi vár földjei, s mint ilyenek tartoznának királyi joghatóság alá. 1279 nyarán a velencei dózse fordult Máté nádorhoz, elégtételt kérve egy velencei kereskedő magyarországi megkárosítása miatt, akinek éppen Mátéék legnagyobb riválisa, Kőszegi Nagy Henrik fia, Henrik okozott károkat. Máté második nádorsága ideje alatt, 1282. augusztus 25-én Székesfehérvárott kelt oklevelében a királyi birtokszervezet kiváltságos csoportjának, az udvarnokispánok fiainak biztosította régi szabadságukat, amely bíráskodási térre, valamint a királyi zászló alatti hadakozásra terjedt ki.

II. Máté birtokairól annak ellenére töredékes képpel rendelkezünk, hogy több végrendeletet készített. Egyik, csak utalásszerűen ismert testamentumában a Komárom megyei Bille birtokot az esztergomi érsekségre hagyta. Bille a Dunától délre terült el, s jól mutatja, hogy még II. Máté is – bátyjához, Istvánhoz hasonlóan – a Dunántúlról indult el újabb birtokok szerzésére északi irányban. Ezt jelzi, hogy meg akarta kaparintani a szintén Komárom megyei Hetény földet, illetve annak ama részét, amely már hosszabb idő óta magántulajdonban volt, arra hivatkozva, hogy az komáromi várbirtok. Emlékezetes, hogy Hetény föld egy másik részét éppen Máté testvérbátyja, István tartotta tulajdonában. Nem véletlen, hogy Máté is itt törekedett megvetni lábát. István birtoklása mellett erre ösztönözhette Hetény földrajzi fekvése is, amely immár a Dunától északra terült el, s jó kiindulópontként kínálkozott további északi irányú terjeszkedéshez. Sokkal többet tudunk meg Máté birtokairól egy másik, 1283. április 15-én kelt végrendeletéből. Eszerint a nádor Prasic, Nemcsic és Jác birtokait összes tartozékaival és a tapolcsányi (tudniillik a nagytapolcsányi) vámmal feleségére, majd annak halála után testvérére hagyta. Megjegyezte azonban, hogy ha felesége kolostorba vonulna, s apácák között élné le hátralevő életét, e birtokokkal akkor is szabadon rendelkezzék, azok jövedelmeiből férje lelki üdvéért bőségesen adományozzon, s ez idő alatt testvére semmi jogot ne formáljon azokhoz. E birtokok Nyitra megye északi részén terültek el. Máté itt említett testvére csak öccse, Péter lehetett, mivel bátyja, István, 1279 után élőként már nem fordul elő az okleveles anyagban. Két további birtokát Máté, a vélhetően Komárom megyei Gyirok és Nándor birtokokat, a margitszigeti domonkos apácakolostorra hagyta, ahol anyja hosszú időn át élt. Ezekről a végrendelet azt jegyezte meg, hogy Máté által szerzett és nem örökölt javak voltak. Ez a megfogalmazás azt sejteti, mintha Prasic, Nemcsic és Jác, valamint a nagytapolcsányi vám örökölt jószágok lettek volna. Ha így is van, inkább Istvántól, semmint apjuktól, I. Mátétól szálltak volna II. Mátéra. Istvánnak ugyanis nem voltak gyermekei – ilyenekről legalábbis nem szólnak az iratok –, így örökösének a soron következő testvér, Máté számított. Ráadásul ezek a birtokok igen közel (alig húsz kilométernyi távolságra) feküdtek az István birtokközpontjának számító Hrussótól. Mindenesetre Máté itt, Nagytapolcsány környékén építette ki uradalmának központját. Cáfolhatatlanul mutat erre az a körülmény, hogy nem észak-nyitrai, hanem a birtokközpont építésében már feleslegessé vált, túlhaladott komáromi javait adományozta egyházaknak. A tapolcsányi uradalom 1283-ban tizenöt-húsz kilométer hosszú és néhány kilométer széles földterületet foglalt magában. A tapolcsányi várat ekkortájt építette II. Máté vagy öccse, Péter.

Máté azonban nem csupán észak, hanem nyugat felé, Pozsony megye irányában is terjeszkedni próbált. Már említettük azt az adatot, hogy Máté zaklatta Gutkeled nembeli Lotárdot csallóközi, királyi adományba kapott ingatlanaiban. Más szálak is fűzték Mátét Pozsony megyéhez, kiváltképpen a Csallóközhöz. 1287. évi oklevélből szerzünk tudomást arról, hogy Lodomér esztergomi érsek a neki Hontpázmány nembeli Tamás által 3 ezer márka értékben okozott kár megtérítését 300 márka lefizetésével teljesítettnek tekintette – éppen a jó emlékű Máté akkori nádor (és mások) kérésére. Mivel e Tamás birtokai Pozsony megye déli részén, jobbára a Csallóközben terültek el, Máté valamilyen módon – birtokszomszédság, familiaritás révén – kapcsolatban állt Tamással. Pozsony megye egyébként, hasonlóan Sopron megyéhez, ezekben az évtizedekben az alakuló Kőszegi és Csák fennhatóság erővonalaiba esett. Pozsony megyében a Kőszegiek vetették meg lábukat, akiknek már IV. Béla alatt voltak itt birtokaik, s ezt IV. László idejében újakkal gyarapították. A Csákok Trencséni-ágának tagjai csak 1280 táján tettek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy behatoljanak Pozsony megyébe, birtokokat, familiárisokat szerezzenek ott, s kezükbe kaparintsák a megyésispáni tisztet.

I. Máté negyedik fia, Péter, a mi Csák Máténk apja, amint pályája kezdetéből megállapítható, az 1240 körüli években születhetett. Nyilván fiatalember korában mutatott vitézi tetteiről IV. László király 1273. május 23-án kelt oklevele tájékoztat. Igen részletezően adja elő az 1264-1265. évek történetét. Megtudjuk belőle, hogy amikor István ifjabb király (a későbbi V. István) a Dunától keletre eső országrészt kormányozta, atyja, IV. Béla a hűtlenek – mármint az István iránt hűtlenek – felbujtására megtagadta tőle az atyai kegyesség érzelmét, s egészen az Erdély délkeleti sarkában lévő Feketehalom váráig üldözte. Péter – István ifjabb király küldetéséből – a Maros menti Déva vár alatt férfiasan harcolt a kunok IV. Bélát támogató serege ellen, közülük egyeseket fogságba ejtett, másokat megölt, s jelentős győzelmet aratva szerencsésen kezdte István ügyének szolgálatát. Ugyancsak derekasan – vére hullásával és övéi halálával – harcolt a beregi Baranka vár alatt, ahonnan elűzte IV. Béla híveit („a hűtleneket”), s visszaállította István uralmát. Amikor IV. Béla fegyveresek sokaságát indította útnak, hogy kivesse Patak várából László herceget – a későbbi IV. Lászlót –, annak anyját és testvéreit, s azon mesterkedett, hogy megfossza fiát, Istvánt a születésével járó jogtól és az ország koronájától, Péter testvérével, Mátéval együtt fogságba ejtette IV. Béla seregének kémeit. A siker hatására a szászok és Erdély más népei visszatértek István hűségére, a keleti országrész természetes urának ismerték el. Péter – ugyancsak Mátéval együtt – nem kímélte magát abban az ütközetben sem, amely IV. Béla több bárójának elfogásával végződött, Ákos nembeli Ernyét maga Péter ejtette foglyul, noha életveszélyes sebet kapott ott. Részt vett Péter az 1265 márciusában Isaszegnél megvívott csatában is, jóllehet mivel korábban lándzsától megsebesült, karddal nem tudott harcolni, de nem akarta elhagyni Istvánt. A csata az ifjabb király győzelmével ért véget, a IV. Béla seregét vezető Béla macsói herceg (IV. Béla unokája) elmenekült, Kőszegi Nagy Henrik és fiai fogságba estek. Ezzel a diadallal István visszaszerezte jogát az ország keleti részének kormányzására.

Most szakítsuk meg rövid időre az 1273. május 23-i oklevél ismertetését, mivel az ott Péter érdemeként említett következő hadi tett immár az 1271. évből való. Az a körülmény, hogy Péterrel oklevélben egészen V. István trónra kerüléséig nem találkozunk, azt bizonyítja, állhatatosan megmaradt az ifjabb király hűségén. Ez pedig az 1260-as években nem kis tett volt. A viszonyokat jól érzékelteti István ifjabb király 1264-ből ránk maradt számadása. Ebben másfél tucat főember neve és az ifjabb király által nekik juttatott adományok olvashatók. A korabeli arisztokrácia színe-java felsorakozik e listában: a magas egyházi méltóságot (préposti címet) viselő királyi alkancellártól a Monoszló, a Rátót, a Gutkeled, a Hahót és Csák nemzetségek tagjain át a Rozgonyi család képviselőiig. Ezek Istvánnak részint saját bárói voltak, akiket megvesztegetési pénzzel igyekezett továbbra is magához láncolni, részint pedig apja, IV. Béla főemberei, akiket el akart tántorítani uruk szolgálatától. Sokatmondó, hogy e listában a Csák genus egyetlen Trencséni-ágbeli tagjával sem találkozunk. Ők ellenszolgáltatás nélkül is szilárdan kitartottak István oldalán, pedig – közelebbi adat nélkül is bizonyosak lehetünk ebben – nem csupán István ifjabb király áldozott a szerémi kamara, a szalacsi só és a selmeci ezüst hasznából a megvesztegetésre, hanem ugyanezt tette IV. Béla is. Tény mindenesetre, hogy a Csákok – a Trencséni-ág tagjait értjük rajtuk – nem tántorodtak meg. Politikai hűségük az 1260-as években vitathatatlan, s ennyiben kiemelkedtek koruk politikai pártállást meggyőződés híján gyakran és a pillanatnyi haszon reményében gyorsan váltogató főemberei közül. Ám aszkéták, mártírok a Csákok sem voltak. Amit vállaltak és tettek az 1260-as években – a királlyal, IV. Bélával való összeütközést, az előtte való kegyvesztettséget, bizonyos értelemben az ország ügyeinek intézésében a mellőzöttséget –, abban a meggyőződésben cselekedték, hogy felvirrad még István ifjabb király napja s azzal együtt az övék is.

Ebbéli reményükben nem csalatkoztak. Péter oklevélben első ízben 1270. június 13-án fordul elő, ugyanakkor, amikor fivére, Máté is. Az asztalnokmesteri tisztet töltötte be oklevelek által bizonyíthatóan e naptól kezdődően egészen 1272. augusztus 3-ig, s közben viselte a szlavóniai Gecske megye ispáni funkcióját is. E két dátum már II. Máté tisztségviselése kapcsán ismert, s azt jelenti, hogy Péter e méltóságoknak V. István uralkodásának egész ideje alatt birtokosa volt. E ponton újra adjuk át a szót az 1273. május 23-i oklevélnek, amely ekként méltatta Péter érdemeit az 1271. évi magyar-cseh háborúban. Amikor II. Otakár megsértve a – mint más forrásból tudjuk: 1270-ben két évre kötött – fegyverszünetet, nagy német haderővel rontott esküszegő módon Magyarországra, s az ország határán elfoglalta Pozsonyt és más várakat, V. István országos seregében volt Péter és testvére, Máté is. Péter részt vett a pozsonyi, majd a Moson körüli harcokban – ahol a cseh uralkodó táborozott, hogy innen vonuljon mind beljebb Magyarországba –, végül pedig a Rábca folyó táján vívott ütközetben, ahol V. István aratott győzelmet. Itt Péter, másokat megelőzve, rontott az ellenséges seregre, s olyan diadalt, olyan dicsőséges győzelmet aratott, amelyre – az oklevél szavai szerint – sohasem borulhat feledés. Péternek még arra is volt gondja, hogy a lovát vesztő Béla herceget, IV. Béla unokáját maga mentse meg. A Rábca menti siker megfordította a háború menetét, s Otakár futva menekült Magyarországról.

Péter politikai pályájának alakulását V. István 1272. augusztus 6-i halálát követően ugyancsak ez az 1273. évi oklevél vázolja fel. Amikor IV. László került a trónra, Péter vetélytársai ellenséges szövetségben hamis dolgokat koholtak ellenében, teljes gyűlölködéssel elfordították tőle az új, gyermek uralkodó lelkét, kitaszították a királyi udvarból, megfosztották az asztalnokmesteri tiszttől. Péter azonban e viszontagságok közepette sem esett az ellenségeskedés, a pártoskodás szennyes bűnébe, hanem kitartóan megmaradt az őt egyelőre megtagadó király iránti hűségben, s bár szívében gyökeret vert a keserűség, de megalázott helyzetét eltűrte. Bizonyos idő elteltével azonban a király kiszabadult azok kezéből, akik őt rossz irányba kormányozták, s kezdte eszébe felidézni és lelkében mérlegelni, hogy Péter milyen jogtalanságokat viselt el (tisztségétől, bizonyos birtokaitól megfosztották, az udvarból kivetették), visszahívta hát őt. Bebizonyosodott ugyanis: semmiben sem vétett uralkodója ellen. Mindezen – a terjedelmes oklevélben elősorolt – érdemeiért IV. László Péternek adományozta a Nyitra megyei Szenic birtokot vámjával és összes tartozékaival együtt. Péter rehabilitációja azzal a – királyi udvarban 1273 tavaszán végbement – személyi változással van összefüggésben, amely okleveles adat szerint 1273 júniusában a korábbi hónapokban mellőzött Mátét az országbírói tiszt és a bányai ispáni funkció birtokába emelte. Péter ugyan 1273 tavaszán még nem jutott udvari méltósághoz, de mellőzöttségének vége szakadt.

Ez a helyzet azonban nem tartott sokáig. Mint II. Máté történetéből tudjuk, még ugyancsak 1273 vége felé újabb változás következett be a királyi udvar összetételében, s az erőviszonyok a Csákok hátrányára változtak. Máté is elvesztette az országbírói tisztet, s 1274 első hónapjaiban az ellenpárt, a Kőszegiek vezette hatalmi csoportosulás élvezte a király bizalmát. Ezek a változások jól tükröződnek Szenic birtoklástörténetében, amelyről két, egyaránt 1274. évi királyi oklevél tájékoztat. Az egyik még 1274 szeptembere előtt keletkezett, akkor tehát, amikor IV. Lászlót csupa Kőszegi-párti előkelő vette körül a királyi tanácsban: maga Kőszegi Nagy Henrik volt a szlavón bán, Gutkeled nembeli Joachim a tárnokmester, a Mátét tisztéből kivető Gutkeled nembeli Miklós pedig az országbíró. Nos, ilyen időszakban bocsátott ki az uralkodó újabb oklevelet Péter javára. Ebben a diplomában jószerével ugyanazokat az érdemeit sorolja elő, amelyek már az 1273. május 23-i iratban olvashatók voltak, szól tehát a Feketehalom és Baranka vár alatti vitézkedéséről, Ákos nembeli Ernye foglyul ejtéséről, az isaszegi ütközetről, valamint Péternek V. István király alatt II. Otakár cseh király elleni hadakozásairól. Nem szó szerint vette át a mintegy egy esztendővel korábbi oklevél híradását, ennélfogva új mozzanatok is olvashatók a már abból ismert események leírásában. Így értesülünk arról, hogy Péter hűségesen követte 1264-ben Feketehalom várába István ifjabb királyt, s a vár alatt az Istvánt üldözők csapatából sokakat megölt, illetve fogságba vetett. Az 1271. évi magyar-cseh háború kapcsán arról olvashatunk itt, hogy Péter szervienseivel együtt harcolt Moson vára alatt, vagyis magánhadsereg vezéreként támogatta V. Istvánt. Péternek korábbi oklevélben nem szereplő új érdeméről is értesülünk: amikor István – még ifjabb királyként – Bulgáriára támadt (más forrásokból tudjuk, hogy erre 1266-ban került sor), Péter mint bátor oroszlán harcolt, amelynek jelvényét zászlaján viselte, s ott diadalt aratott. Az oklevél e szavakkal arról tesz említést – amit alább még említünk majd –, hogy a Csák nemzetségnek, s így az e genusba tartozó Péternek is oroszlán volt a címerében. Ennek ismeretében érthető az 1274 első hónapjaiban keletkezett oklevélnek az az utalása, hogy 1271-ben a Magyarországra támadó II. Otakár cseh király ellen Péter Pozsony vár alatt egy oroszlán szenvedélyével harcolt. Mindezen felsorolt érdemeiért IV. László visszaadta neki összes tartozékaival Szenic birtokot, amelyet már egyszer Péternek adományozott, de egy időre tőle elidegenített. Ez másként aligha érthető, mint úgy, hogy az 1273. május 23-i adomány következtében csak alig fél évig élvezte Péter Szenic birtok jövedelmét, s amikor 1273 végén a Csák-„párt” kiszorult a királyi udvar tisztségviselői közül, az ingatlant a király, az ellentábor tagjainak követelésére, elvette tőle.

Tovább bővíti ismeretünket mind Szenic birtoklástörténete, mind pedig Péter pályája vonatkozásában a másik 1274. évi királyi oklevél, amelynek pontos keltezését ismerjük: 1274. december 31-i dátumot visel. Ez már lényegesen más uralmi viszonyok közepette keletkezett, mint a szintén Péter javára szóló, 1274 első hónapjaiból való diploma. 1274 szeptemberében újabb változás következett be a királyi udvar összetételében, visszatért oda a Csák-„párt”, s II. Máté – mint tudjuk – ekkor vette át az ellentábor egyik tagjától az erdélyi vajdai és szolnoki ispáni tisztet. Nem véletlen, hogy ez a diploma – amely egyébként megerősíti az 1273. május 23-i iratot – immár világosan megmondja: érvényét veszti az az oklevél, amellyel Szenicet a király Kőszegi Nagy Henrik fiának, Ivánnak, akkor soproni ispánnak adta, s amely – egyébként ránk nem maradt, csak ebből az utalásból ismert – oklevél akkor kelt, amikor Pétert vetélytársai üldözték és a királyi udvarból kivetették. Kőszegi Iván soproni ispánságára 1273. június 7-e és 1274. szeptember 25-e közti időből vannak okleveles adataink. Tehát Pétert nem csupán 1272 augusztusa és 1273 tavasza (májusa) között távolították el a király közvetlen környezetéből, hanem ugyanez ismétlődött meg vele az 1273 vége és 1274 közepe közti időben is. Ekkor keletkezhetett a Szenicet Kőszegi Iván számára adományozó oklevél. Az amúgy is háttérbe szorított, az udvarból IV. László rövid két éve alatt immár másodszor eltávolított Péter keserűségét növelhette az a körülmény, hogy ez az értékes ingatlan éppen az ellentábor vezéregyénisége, Kőszegi Nagy Henrik fiának a kezére jutott.

Ez az 1274. december 31-i oklevél két olyan érdemét sorolja fel Péternek, amelyek mindegyike 1274. évi eseményhez kapcsolódik. Egyfelől Péter szerepet játszott a Kőszegi Nagy Henrik és párthívei által elfogott IV. László király és Erzsébet anyakirályné kiszabadításában, másfelől pedig tevékeny részese volt az 1274 szeptemberének végén a Székesfehérvár melletti Fövenynél megvívott csatának. Ebben a király ellen lázadó Kőszegiek „pártja” csapott össze IV. László seregével, s ekkor Péter az arcán nagy vágást kapott, de végül is Kőszegi Nagy Henrik éppen Péter által a csatában legyőzetve fejezte be életét. Ez az esemény eredményezte a királyi udvar összetételében azt az újabb változást, amelynek révén II. Máté erdélyi vajda és szolnoki ispán lett, s Péter is tisztséghez jutott. Oklevelek tanúsága szerint 1274. november 27-e és 1275. június 4-e között viselte a soproni és somogyi ispáni tisztet. Mivel azonban a november 27-ét megelőző két hónapban nincs adatunk soproni és somogyi ispánról, bizonyosra vehető, hogy Péter már 1274. szeptember végétől betöltötte e funkciókat, a soproni ispáni címet éppen Kőszegi Ivántól szerezte meg. Péter 1275 júniusában elvesztette e tisztségeket, a somogyi ispán Péc nembeli Gergely, a soproni ispán pedig – a nádori és a kun bírói címmel együtt – Kőszegi Miklós lett. Újabb fél évre szorult ki Péter a hatalom gyakorlásából, hogy azután 1275 végén egy csapásra a legmagasabb világi közjogi méltóságra, a nádorságra emelkedjék. Mint nádor, kun bíró és soproni ispán 1275. december 4-én fordul elő első ízben, akkor, amikor testvére, Máté tárnokmesterként. Ez a Csák-„párt” befolyásának óriási mérvű megerősödéséről tanúskodik.

Péter azonban rosszul sáfárkodott az általa régóta várt és remélt nagy hatalommal. Már egy 1276. július 8-i királyi oklevél volt nádornak nevezi Pétert (azaz alig fél éves tisztségviselés után elvesztette nádorságát, amelyet Kőszegi Miklós nyert el), s azzal vádolta meg, hogy egy Somogy megyei nemest ok nélkül ölt meg. Ennél sokkal súlyosabb tett volt – s ez szolgált közvetlen okként a nádorságtól való megfosztásra – az a vandál pusztítás, amelyet 1276 nyarán követett el Veszprém városa ellen. Veszprém püspöki székében ekkor Kőszegi Nagy Henrik egyik fia, Péter ült. A veszprémi egyházat igen súlyos kár érte, ennek a támadásnak esett áldozatul a jó nevű veszprémi iskola is. Egy esztendeig politikai száműzött lett Péter, de a végsőkig kiélezett belviszályok nem hagyták sokáig ebben a helyzetben.

Már 1277. augusztus 17-én megint nádor, kun bíró és somogyi ispán, s ekkor kelt oklevelében IV. László szeretett hívének nevezte őt. (Pár hónappal korábban a király még a gonosz emberek által feldúlt veszprémi egyház 50 ezer márkát meghaladó károsodását sorolta elő.) Nádorságára 1277-ben az utolsó adat 1277. november 10-ről való.

Bár 1278 tavaszán, nyarán megint nádorként szerepel, mégsem gondolhatunk arra, hogy egyfolytában viselte a nádorságot. Ismeretes ugyanis 1277. december 20-ról IV. László azon oklevele, amely a Kőszegieknek a király kegyébe történt visszafogadásáról szól, s valószínű, hogy ekkortájt lépett Péter helyébe az a Péc nembeli Dénes, aki napi kelet nélküli 1277. évi oklevélben szerepel nádorként. 1278. április 3-án kelt Péter nádornak, somogyi ispánnak és kun bírónak az az oklevele, amely nem elsősorban szövege, hanem pecsétje miatt kelti fel iránta figyelmünket. A hártya oklevélen vörös selyemzsinóron függ Péter viaszba nyomott, épségben maradt pecsétje. Alakja háromszög alakú pajzs, belül pedig szépen megformált ágaskodó oroszlán rajza látható. A pecsét körirata a következő: S[igillum] PET[ri pal]ATINI CO[m]ITIS SVP[rv]NIEN[sis] IVDICIS CV[m]ANO[rum]. Magyarul: Péter nádornak, soproni ispánnak, a kunok bírájának pecsétje. A kutatás kiderítette, hogy – más okok mellett – rendre azon családok (illetve nemzetségek) viseltek címerükben oroszlánt, amelyek eredetüket messze a régmúltba, a honfoglalás korába vezették vissza, s magukat honfoglaló ősök leszármazottainak tekintették. Eszerint tehát a Csákok oroszlános címere újabb bizonyság lenne a genus ősi származása, dicső múltja mellett.

A Csákok legnagyobb hatalomra IV. László uralkodása alatt bizonnyal éppen 1278-ban jutottak. Ránk maradt IV. László 1278. június 19-én kelt oklevele, amely szerint püspökei és világi tisztségviselői esküje alatt visszafogadta kegyébe Gutkeled nembeli István bánt, ráruházta az országbírói tisztet és a mosoni ispánságot évi ezer márka juttatással, visszaadta továbbá örökölt és vásárolt birtokait. A világi méltóságviselők közül négyet nevez néven a diploma, mind a négyen a Csák nemzetség s közülük is hárman a Trencséni-ág tagjai. I. Máté három fia egymás mellett szerepel itt: Péter nádorként, kun bíróként és somogyi ispánként, Máté soproni és bányai ispánként, István asztalnokmesterként és pozsonyi ispánként. A Csák nem ezen oklevélbe foglalt negyedik tagja Újlaky-ágbeli Ugrin királyi tárnokmester volt. A Csákok fontos szerepet játszottak abban, hogy II. Otakár és Habsburg Rudolf ellentétében a magyar király végül is az utóbbi oldalán állt ki és vonult fel 1278 augusztusában. Mint ismeretes, a morvamezei Dürnkrutnál megvívott csatában az egyik magyar sereget Gutkeled nembeli István, a másikat pedig Csák nembeli II. Máté vezette. A dürnkruti csatát követően vehette át a nádorságot Máté testvéröccsétől, Pétertől, s első alkalommal 1278 decemberében szerepel e tisztség birtokosaként. Péter sem esett ki azonban a hatalomból, 1279-ben asztalnokmesterként, pozsonyi és mosoni ispánként fordult elő egy maga kiállította oklevélben. Ezzel az adattal azonban politikai pályafutása véget ért, jóllehet még mintegy fél évtizedig élt.

Péter birtokairól viszonylag keveset tudunk. A Szeniccel kapcsolatos viszontagságokról már szót ejtettünk. Feltűnő, hogy Szenic szűkebb vagy tágabb környékén egyetlen ingatlanát sem ismerjük, ami arra mutat, hogy birtokait nem ezen a területen kívánta egy tömbbe szervezni. Mindenesetre az országhatárhoz közel fekvő Szenic birtoklása kapcsán létesülhetett kapcsolat a Csákok, illetve a Morva folyó túlsó partján birtokos Sternbergek között, amely házassági összeköttetés formájában is megmutatkozott: I. Máté leányát Sternbergi Zdiszláv morva főúr vette feleségül. Több jel mutat arra, hogy Péter földjei központjául nem a messzi északi (északnyugati) vidékre gondolt, hanem közvetlenül a Duna bal partján építette ki birtokcentrumát. Csak a mi Máténk 14. század eleji okleveléből tudjuk, hogy a komáromi polgárok szabadságát apja, Péter biztosította, s ugyancsak a tartományúr Máté nevezte a komáromi polgárokat örökölt földjéről valóknak. Már ez arra mutat, hogy Komáromot a Trencséni-ág (elsősorban Péter) megszerezte. Erre a tényre, illetve ennek időpontjára mutat, hogy II. Máté 1278. december 10-i diplomáját Komáromban keltezte. Mivel 1277-ben Komárom még bizonnyal nem volt a Csákoké, így 1277-1278-ban juthatott kezükre. Feltehető, hogy Péter birtokközpontja maga Komárom vára lehetett. 1281-ben zálogkölcsön után 60 márkáért, tehát tetemes pénzösszegért megvásárolta a dél-nyitrai Bosman földet a Berencs nembeli Drágtól és rokonaitól. II. Mátéhoz hasonlóan Péter is törekedett arra, hogy Pozsony megyében megvesse lábát. Már Péter halála után értesülünk arról, hogy a Pozsony megyei (a pozsonyi–komáromi határhoz közel fekvő) Padány nemeseinek kiváltságleveleit erőszakkal elvette.

A Csákok Trencséni-ága második generációjának férfi tagjai közül az 1285. évet egyikük sem érte meg. Márkról ugyan semmit nem tudunk, de fiai már IV. László alatt szerepeltek a közéletben anélkül, hogy apjukról mint élőről említés történne. A Márk-fiak (Péter és István) különben sem követték északi terjeszkedésük útján I. Máté más fiait és unokáit. Ők megmaradtak az ősi fészek, Csákvár vidékén, majd a III. András alatt megszerzett, ugyancsak Fejér megyei Csókakő vár köré csoportosították birtokaikat, amelyek Fejér megyén kívül Veszprém, Esztergom és Pilis megyében terültek el. Márk többi fiútestvére viszont kivétel nélkül elszármazott Fejér megyéből. István 1279-ben szerepel utoljára élőként a forrásanyagban, kevéssel ezt követően (de bizonnyal 1283 előtt) meghalt. II. Máté 1283. április 15-én végrendelkezett, 1284. augusztus 9-én néhaiként említi egy oklevél. Péter élt még II. Máté e testamentumának készültekor, viszont 1284. augusztus 5-én már nem volt az élők sorában. István Hrussó vár vidékén Barsban, II. Máté Nagytapolcsány vár környékén Nyitrában épített ki uradalmat, Péter pedig a nemzetség bölcsőjéhez viszonylag közeli területen, Komárom vára központtal az észak-komáromi, dél-nyitrai területen és talán Pozsonyban látott hozzá uradalomépítéshez. A későbbi fejlemények szempontjából nagy jelentőségű tény, hogy sem Istvánnak, sem II. Máténak nem maradtak gyermekeik (a Márk-fiak pedig nagyon korán megszakították kapcsolataikat az ág más tagjaival). Az örökös nélkül elhalt István és Máté kiterjedt ingatlanait így Péter fiai, Máté – a genealógiai megjelölés szerint III. Máté, a mi Csák Máténk – és Csák örökölték. Ők szerezték meg természetesen a jogot apjuk, Péter javainak birtoklására is. Miután egy csapásra három nagy hatalmú arisztokrata birtokai hullottak az ölükbe, ez további politikai pályafutásuk szempontjából és birtokaik gyarapodása tekintetében döntő körülménynek számított. (A Csák nemzetség Trencséni-ágának családfáját l. az előző oldalon.)